Nemzeti botanikus kert – Kirándulás, felüdülés Vácrátóton

A tegnapot Vácrátóton a botanikus kertben töltöttem. ahol a jegyárban (1000Ft) a nem mindennapi koncertet biztosan nem számolták fel – madarak és méhek jól hallhatóan és örömmel szorgoskodtak, hallatták hangjukat. Sosem gondoltam hogy az a robbanászszerű fejlődés, mely tavasszal megindul, ilyen lármával jár, pedig hát logikus. Igazán csak akkor tűnt fel micsoda idilli állapotba kerültem, amikor összehasonlításképp a botanikus kert nagykapujához közeledtem. Hirtelen meghallottam az autókat, az emberi fejlődés okozta civilizációs, és félelmetes zajokat, melyeket az imént felülmúlt és elnyomott sok más egyéb, amit egybefüggően mégiscsak csendnek nevezünk. Gyorsan vissza is fordultam hát, vissza a természetbe, mely mintegy időkapszula működött, és külön világba, a maga külön valóságába engem is befogadott. Aki valaha megfogalmazta az Édenkert szót, valami ilyesmire gondolhatott…

Nem az erdőket, és nem kies helyeket kerestem a kikapcsolódáshoz, hanem biztosra akartam menni, és látni, a tavasz minden apró jelét, ami csak előfordulhat, így kötöttem ki Vácrátóton, Budapest vonzáskörzetében. Budapest azonban számos érdekességet kínál, s talán még mindig elnyomja a környező települések látványosságait, ezért most megpróbálom felhívni a figyelmet erre a kis településre, ami 40 percre, légvonalban mindössze 27,8 km-re fekszik a nagyvárostól, és ahol valamikor nagy élet lehetett, habár egészen másfajta, mint amilyen fogalmaink ma lehetnek erről. Akinek nem ismerős a hely, a táj, Vácrátót az Alföld egyik északi kiöblösödésében, a Veresegyházi-medence és a Gödi-lapály találkozásánál fekszik, 100-200 m tengerszint feletti magasságban. Magyarország egyébként sem számít esőben bővelkedő országnak, a terület ráadásképp a Börzsöny és a Dunazug-hegység esőárnyékában fekszik, ami azt jelenti, hogy az Alföld szárazabb területeivel azonosan, átlagon aluli itt az évi csapadékmennyiség. Sok növényfaj, a savanyú talajt kedvelők, mint a rododendronok, örökzöldek, fenyőfélék, vagy a bőséges esőzésekhez szokott távol-keleti növények nem nevelhetők nagy sikerrel e tájon.

Az enyhén hullámos felszínt ma homokpuszták, nedves rétek, ültetett akácosok és fenyőerdők tagolják. A felszínt erősen meszes homok borítja, mely a Duna és más vízfolyások hordalékai lehetnek még a jégkorszakból. Mint más homokvidékeken, itt is nagy a nappali-éjjeli hőingadozás, és gyakran jelentkezik súlyos aszály.  A téli lehűlések is átlagon felüliek, sőt a botanikus kerten átfutó, Dunába torkolló Sződ-Rákos-patak völgye fagyzugosnak mondható, sokszor megáll itt a köd – a hófoltok és a tavak jégpáncélja csak lassan olvad el. A homokpuszta gyepek jellemző növényei a csenkeszfélék. Jól érzik magukat ezen a tájon a kései szegfű (Dianthus serotinus), kék szamárkenyér (Echinops ritro ssp. ruthenicus), pusztai kutyatej (Euphorbia seguieriana), homoki árvalányhaj (Stipa borysthenica), homoki imola (Centaurea arenaria), homokviola (Syrenia cana), homoki kikerics (Colchicum arenarium), homoki nőszirom (Iris arenaria).

A homok mellett előforduló rozsdabarna erdőtalaj valamikori ligeterdők jelenlétére utal, mint kocsányos tölgyek (Quercus robur), vénic szilfák (Ulmus laevis), és magyar kőrisek (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica) – a kert patak menti, valószínűleg természetes előfordulású, ligeterdő foltjában ma is fellelhetők ezek Idős példányai. Amúgy az eredeti növénytársulások maradványait ma már csak a környékbeli természetvédelmi területek őrzik, mint a Sződ és Sződliget környéki ligeterdők és rétek, a Fóti Somlyó, és a Tece-patak menti láprétek és homokpuszta gyepek.

Habár azt gondolhatnánk a földrajzi körülmények nem éppen kedvezők itt az egész évben dúsan zöldellő növényzet kialakításához, mégis ez a 27 hektárnyi terület országos jelentőséggel bír, és minden kedvezőtlen tényező ellenére a vácrátóti botanikus kert ma hazánk messze a leggazdagabb élőnövény-gyűjteménye. Tipikus példája annak, hogy megfelelő ismerettel, és szeretettel az ember olyan dolgokra is képes, melyek amúgy meghaladnák képességeit. A tórendsszer és az igényes kertkialakítás, kertgondozás következtében egy olyan kedvező mikroklíma alakult itt ki, mely mégiscsak megfelelő életfeltételeket biztosít számos növény, és állat számára. Eddig 62 féle madárfaj fészkelését észlelték a kertben, továbbá a tavakban 22 féle halfaj, 73 puhatestű (csiga és kagyló) él. A mi kis kertünkhöz képest itt minden sokkal előrehaladottabb állapotban van már, olyan ez, mint mikor délre megy az ember… Itt már nem csak a kicsi krókuszok dugták ki a fejüket, de a nagyok, sőt a korai íriszek is (csakhogy a nemesebbeket és ismertebbeket említsem) teljes színpompás valójukban felvonultak, mintha megkezdődött volna a báli szezon. Mikor északi diákok jöttek Pécsre, mindig azon csodálkoztak, milyen meleg van minálunk már kora tavasszal, én mégis minden évben azon aggódom, nincs-e még túl korán a virágzáshoz? De őszintén szólva ilyen napos, kellemes időt, mint a tegnapi (2020. március 10.)  csak így virágokkal és rügyekkel lehet méltán megünnepelni.

Elindultam hát a kijelölt ösvényeken, melyek a tórendszer megkerülésére indítványoztak. Út közben betértem az üvegházakba is, melyeket legutóbb zárva találtam. (A kaktuszokat most sem lehetett látogatni.) Persze a trópusi növények között rögtön az örök nyárba csöppentem, nem éreztem sem tavaszt, sem friss levegőt, ellenben amerre csak néztem, mindenütt zöldellő, és virágzó növényeket, terméseket láttam, mint például kakaófát, rajta sárgán érő kakaóbabbal. Megmondom őszintén életemben először láttam ilyet.

A kert alapos bejárása számomra egy egész napos program, különösen, hogy igyekszem mindent fotókon megörökíteni, de ezzel az igényemmel korántsem vagyok egyedül. Vajon hányan mondhatjuk el magunkról, hogy ilyen idilli környezetben élünk, vagy legalább igyekszünk magunk körül valami hasonlót megteremteni? Mert persze rengeteg munka, alkotás, és fejtörés valamit megálmodni, rendben tartani, vigyázni rá, csak úgy lehetséges, ha ez számodra is értéket képvisel.

Az én neveleőapám a zirci botanikus kertben nőtt fel, ült fel a babakocsiban, nézegette a tavat, madarakat, mókusokat, és ott tette meg első lépéseit is. Édesapja a zirci arborétum akkori főerdésze volt, így az arborétum szomszédságában álló kis sárga házban éltek. Nagymama sokat mesélt róla, mennyire szeretettek ott lakni, és hogy minden szabadidejüket ott töltötték az arborétumban – mintha csak a saját kertjük lett volna… Ahogy sétáltam itt Vácrátóton, teljesen magukkal ragadtak az érzelmek, a vágy egy ilyen élet után – fantasztikus lehet! Elgondolkoztam rajta, vajon hányan járhattak már ebben a kertben, és hányan dolgozhattak rajta, kinek köszönhető, hogy ez a csoda ma látogatható?…

Nos a kertről, mint megtudtam az első említés 1827-ből származik, a Géczy család 1846-ig tartó földbirtokosságának idejéből. Akkoriban egy egyszerű, átlagos angolkert állhatott itt, hasonló a XIX. század eleji középnemesi kastélyok parkjaihoz. Később Vigyázó Sándor (1825-1921) és felesége Podmaniczky Zsuzsanna kezére kerül a birtok, akik eleinte Bécsben éltek, mígnem Sándor rendbehozatta és eklektikus stílusban átépíttette, bebútoroztatta, a vácrátóti birtokon álló régi kastélyt, majd hazaköltözött családjával. A nagyműveltségű birtokos szerette a természetet, még fiatal korában végiglátogatta Nyugat-Európa számos jelentős parkját. (Talán nem véletlen, három gyermekük közül a legidősebb Josefa, ahhoz a Bolza Pál grófhoz ment feleségül, aki a szarvasi arborétumot megálmodta és felvirágoztatta.)

A Rátóti kastélykert átalakítására Vigyázó Sándor az akkori legjobb kerttervezőt, Jámbor Vilmost hívta meg, aki József főhercegnek is dolgozott. A kerten átfolyó Sződ-Rákos patak, és egy már meglévő tó felhasználásával, hatalmas földmunkálatokkal, egy összefüggő tórendszert alakítottak ki. A kitermelt nagymennyiségű földdel a lankás domboldalakat még változatosabbá tették. A Vác fölötti Naszály hegyből több éven át szekerekkel szállították a kert építéséhez szükséges többmázsás köveket, és belőlük természetes hatást keltő sziklás oldalakat alakítottak ki. Néhány évtized alatt Band Henrik főkertész irányítása mellett, óriási költségekkel létrejött a kor stílusának megfelelő, tagolt felszínű, tórendszerrel, mesterséges vízeséssel, tágas tisztásokkal, különleges színű vagy alakú fákkal a múlt felé forduló, historizáló életérzést kifejező, kerti építményekkel (vízimalom, műrom, sziklaalagút) tarkított ún. szentimentális tájképi kert.

A XIX. század végére azonban új kerttípus kezdett hódítani, az ún. gyűjteményes (dendrológiai) kert, amely túl az esztétika követelményein törekedett a minél szélesebb növényfajok bemutatására is. Ennek megfelelően a vácrátóti kert esetében is szempont lett a sokszínűség, így vált hazánk legfajgazdagabb tudományos élőnövény gyűjteményévé, a mai botanikus kert alapjává. Azonban hogyan vált mindez nemzeti kinccsé?

A történet majdnem egyszerű… Nem tudni hová tűntek az ilyen adományozó kedvű, és nemes urak, mint amilyen Vigyázó Sándor volt, de1921-ben, amikor 96 éves korában elhunyt, végrendeletében minden értékét: könyvtárát, értékes műtárgygyűjteményét, kastélyait, városi palotáit, földjét a Magyar Tudományos Akadémiára hagyta. Igen ám, de a mesés vagyonból az oldalági örökösök is szerettek volna részesülni, így az Akadémiával évekig tartó hosszú pereskedésbe kezdtek. Az ingatlanok értéke az illetékek miatti szűk becsléssel is meghaladták a 20 millió (!) aranypengőt. Az évekig tartó huzavonában azonban az értékes kert pusztulásnak indult, végül 1936-ban érdekes módon egy pesti ügyvéd birtokába került, aki felszámolta az üvegházakat, lebontotta a 28 szobás emeletes kastélyt, s helyette felépítette a ma is látható udvarházat. A kert felét kivágatta, hogy gyümölcsöst telepítsen helyébe…

A második világháború persze tovább rontott a helyzeten, és borzasztó pusztításokat végzett. 1945 nyarán több száz orosz katona állomásozott itt, földbe ásott bunkerekben, sátrakban. A harcok elmúltával téglatörmelékek, autóroncsok, kerekek, vasdarabok hevertek szanaszét, köztük lőszer és hadianyag maradványok. Ki gondolná ma már? Az udvarház minden ajtaja, ablaka hiányzott, az épületet kifosztották, feldúlták, a szobák trágyával voltak tele, mivel azokat istállónak használták. A kert útjait felverte a gaz, tavai feliszapolódtak, fáit folyamatosan tüzelte a lakosság. Az újjáépítés során több mint 200 kocsi szemetet és hulladékot kellett elszállítani a területről.

A kert, a háborút követően többször gazdát cserélt, majd végre megvalósulhatott az örökhagyó szándéka, és a Magyar Tudományos Akadémia birtokába visszakerült. 1952. január 1-jén megalakult a MTA Botanikai Kutatóintézete. A pusztuló növényzet pótlására nagyarányú növényszaporításba kezdtek, így rövid időn belül sikerült a kertet olyan állapotba hozni, hogy 1961. május 1-jén hivatalosan is megnyithatta kapuit a világ előtt.

A kert ma gyönyörű, fantasztikusan gazdag élővilággal. Mesés, vadregényes, romantikus és titokzatos, helyként kissé vad, kissé elfeledett, azzal az illúzióval, hogy olyan utacskára, pihenő padra bukkantál, melyet mások nem ismernek. Festői szépségével számos filmben találkozthattunk már, mint: Halálos tavasz Karády Katalinnal (1939), Egy magyar nábob (1966), Egri csillagok (1968), A Pál utcai fiúk (1969),  Abigél (1978) Bevallom, szeretek elidőzni a romantikus, múlt századbeli filmek ingergazdag képi világán, szeretek belehelyezkedni abba a világba, mely érintetlenebb, csendesebb, és barátságosabb, mindamellett, hogy az emberek akkor is csak emberek voltak, harcoltak, pusztítottak, esendők voltak – ahogy ezt ennek a kertnek a történetéből is megtudhattuk. A természet valahogy mégis az élet szerves részét képezte, ma pedig az az érzésem valamilyen módon ki akarjuk vonni magunkat a természet alól. Nevetségesen ragaszkodunk a szűk, 4 fallal zárt, pezsgő és karrierista életünkhöz, csak éppen élni felejtünk el.

Elgondolkodtó, hogy – nem is olyan régen – mennyivel közelebb éltünk a természethez, és egymáshoz. Mennyivel közvetlenebbek voltunk, köszöntünk annak is, akit nem ismertünk, fákra másztunk, fogócskáztunk, de leginkább nem szerettünk otthon ülni, mert az olyan unalmas volt… Habár most félelemmel tölti el az embereket más emberek közelsége, és a bevásárlópultokat fosztogatják, azt gondolom sokkal veszélyesebb zárt helyen sok ember, mint kint a szabadban, friss levegőn és napon. Ma mint rezervátumok, kis ékszerbobozul szolgálnak ezek a kertek, arborétumok, erdők, hogy beleszippantva magunkkal vihessünk egy csipetnyi szabadságot, egyenlőséget, tavaszt, és életörömet a kinti világban töltött hétköznapokhoz.

 

 

 

Forrás: http://botkert.hu/

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük