Hé, Hahó, Hello

A fiatalok jellemző módon és bevett szokás, szerint első évtizedeikben megkeresik azokat a területeit az életnek, melyekben tehetségeseknek bizonyulnak, legyen az sport, növények, vagy állatok értése, írás, festészet, zene… Már ebben a korban ráébredünk a különlegesség értékére, és azokra helyezzük a hangsúlyt, azokat a területeket fejlesztjük, amelyekben egyébként is jók vagyunk, és amelyek nem utolsó sorban tényleg motíválnak bennünket. Habár azt mondjuk, / énekeljük: “Nem csak a húszéveseké a világ”, magunk sem igen hisszünk benne. A szülői támogatás után, sajnos kezd kettészakadni a tevékenységi körünk attól, amit szívesen csinálunk, és amiért fizetnek. Ez az egyszerű tény változtat sokakunkat komor és frusztrált felnőtté, akik meghasonultak álmaikkal.

Egy fiatal srác életére, és munkáia igyekszem meg felhívni a figyelmet… Mert mi van azokkal a fiatalokkal, akik ugyan beáldoznák álmaikat, ha volna miért, de sem az álmuk, sem a tehetségük, sőt még dolgozni akarásuk sem talál megfelelő közegre? Hiszek abban, hogy ahogy értéket képez Mona Lisa, de akár egy falfirka is, ha történetesen Banksy-től való, úgy léteznek olyan kommunikációs eszközök, melyekben a művészi áttétel hétköznapibb, és sokak számára érthető, élvezhető. Mert nem lehet mindenki opera rajongó, de a zenét azért még szeretheti!

 

Holecz Dávid: Marilyn Monroe 2018. akril, vászon
Marilyn Monroe 2018 (50 X 50 akril, vászon)

 

Bud Spencer és Terence Hill, 2017 (100 x 90 akril, vászon)
Bud Spencer és Terence Hill, 2017 (100 x 90 akril, vászon)

A srác siketen született, egy szűk réteggel kommunikál jelnyelven, de saját érzéseire, gondolatai kifejezésére alkalmasabbnak talált egy nemzetközibb, és könnyebben kódolható kommunikációs lehetőséget, a vizuális kifejezést, mely úton állítólag információink 80%-át szerezzük. És mi lehetne vonzóbb egy huszas évei elején járó, szüleivel együtt élő, lázadó és frusztrált kamasz számára, mint egy színes, álmokkal teli képregény- és sztárvilág, állandó farsang-játék, ahol belehelyezkedhet egy olyan életbe, ahol legyőzi korlátait, ahol minden sikerülhet, és ahol az álmok valósággá válnak. Rajong a Comics-ok világáért. Maga alakítja, festi, formálja jelmezeit, maszkjait, és a hozzájuk tartozó megefelelő  kiegészítőket, gondosan ügyelve az apró részletekre, melyek mögé bújva végre egyenlő lehet Velünk. Holecz Dávidnak hívják a fiút, akiről neve alapján sosem derülne ki, hogy történetesen az öcsém.

A családban művészi hajlamokat örököltünk, Dávidnak azonban speciális iskolára volt szüksége. Hogy miért? Amiért a kaposvári matek zseni testvérpárosból az egyik felvételi nélkül mehetett a legrangosabb matek suliba, siket testvére pedig rákényszerült, hogy “cső szerelő”-nek tanuljon tovább. Az országban 6 ilyen speciális, siketekkel és nagyothallókkal foglalkozó intézmény van, ebből 2 Pesten. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ha már – ki tudja mióta(?) csillagokban mérünk – a két Pesti intézet az ötből mindössze egy, azaz 1 db csillagot kapott. Ebből biztos mindenki sejti, mennyire nehéz, vagy mennyire nem megoldott középiskolai szinten az ilyen gyerekek oktatása, hiszen közöttük is volnának képességbeli különbségek, sőt a hiányosságukból fakadóan sokan küzdenek közöttük belső feszültségekkel is, amire aztán végképp nincs kapacitás. 2015-ben költöztek fel szüleim Budapestre azért, hogy Dávid ebben a bizonyos pesti intézetben folytathassa még tanulmányait, ahol két szakmát is kitanult.

 

"Beszéljen helyettem ez a kép!"
“Beszéljen helyettem ez a kép!”

 

Jól emlékszem Dávid első rajzaira, első fantasztikus krumplifiguráira, melyekben ábrázolta a hattagú családot, sokszor még a nagyszülőket is. Mindenkire egyértelmően rá lehetett ismerni, és nem csak a hierarchikus nagyság sorrendből, hanem mindenkire keresett valami rá nagyon jellemző dolgot, legyen az egy szemüveg, kalap, kosár, stb. Amint vége szakadt a krumpli-korszaknak, rögtön térben, és árnyékolva kezdett el rajzolni. A gyerekeknél ez a korszak rettentő nehéz… Egy világ omlik össze, mikor rájövünk, hogy eddig mindent síkban ábrázoltunk, mindent a legjellemzőbb oldaláról, de valójában a két szép szemünknek köszönhetően az agyunk nem így veszi az adást. Rengeteg kudarcélménnyel párosul a térben gondolkodás, és legtöbbünk ebben az időszakában fel is hagy az egész rajzolással, mint önkifejezési eszközzel. Így lehetséges az, hogy ha festőkről kérdeznek, aki biztosan eszedbe fog jutni az Michelangelo, Leonardo, Dali, Picasso, Rembrandt – hogy egy magyart is említsek –  Munkácsy lesz… Mintha rajtuk kívül nem volnának festőóriások, vagy személyes ízlés, személyes vonzódás. Valójában azért lehetséges ez, mert valaki – egy tanár – egyszer közölte velünk, hogy a klasszikus ábrázolás a valóság utánzásán alapul, és megtanulva a leckét ellenőrizgetjük a művészeket, hogy vajon ők helyesen, és térben ábrázolnak-e?

Dávid – mint említettem – úgy ötéves kora óta ebben a rendszerben gondolkozik, anélkül, hogy bárki erre sarkallta volna. Ösztönösen ráérzett a kompozíciós szabályokra is, ismeri az aranymetszést anélkül, hogy el tudtuk volna magyarázni neki. Grafit ceruzája csakúgy siklik a kezében! Mindig tudta, mit, és mekkorában akar papírra vetni. A fejében már kész volt a kép, a keze csak eszköz volt a megvalósításban. Úgy használja a rajzot, mint más az írást, beszédet. Úgy használja a szuperhősök figuráit, mintha önmagát festené. Témái, és őszinte gondolatai azonban sokkal szárnyalóbb világról tanúskodnak, mint a valóság.

 

 

Dávid számítógépes műszaki rajzot, és bőrdíszműves szakmát tanult. Csak idő közben derült ki, hogy szinte mindegy mivel igyekeznek elütni idejét a szüleink, mert munkát nem igen kaphat. Vagy tényleg alkalmatlan egy feladatra, hiszen kommunikációs nehézségekbe ütközik (mert hiszen ki beszéli a jelnyelvet a hétköznapokban?), vagy gyári munkásnak ugyan felvennék, ám kevesebbet fizetnének munkájáért, mint egy átlagpolgárnak. Ami azt illeti az állami segélynél is kevesebbet, pedig az sem fedezi a megélhetését. Ezek között a “lehetőségek” között vívódik mélyen a lelkében, és ki tudja, tán örökre gyerek marad, mint Pán Péter a maga kis Sohaországában. Az iskola végeztével nem hogy nem nyílt ki a világ előtte, de rohamosan befelé zárult. Jelentősen lecsökkent azok száma, akikkel kommunikálni tud, hiszen a vidéki osztálytársak is hasonlóan rákényszerülnek szüleikre, így többnyire csak interneten keresztül tudják tartani a kapcsolatot, ami – most már mi is kezdjük sejteni – nem is olyan egyszerű.

Dávid tehát a COMICS  világába rejtőzik, ezek mögött az álarcok mögött lehet igazán önmaga, vagy talán nem is az a cél. Talán éppen más akar lenni. A szuperhősök jelmezei kommunikálnak helyette, így megélhet olyan dolgokat, melyekre kevés az esélye máskülönben. Mert mindenki számára fontosak az emberi kacsolatok. Habár nem ő az egyetlen ilyen fiú, mindenképpen egyike azoknak, akik a négyfal mögött töltik – nem csak karanténidejüket. Akárcsak Hamupipőke, – mint ünnepnapokra – készül a jeles alkalmakra, melyekben emberek közé teszi a lábát. Mint más kamasz, már mindent érez, és habár rengeteg korlátba botlik, mégis törekszik a boldogságra, megvetni lábát ebben a szuperhősöktől hemzsegő világban. ahol leginkább érezheti, hogy valahová, hogy Közénk tartozik.

További munkáit itt tekintheted meg: https://www.facebook.com/hdavid_art-104506651003293/

Dávid kékben a vőlegénnyel tancol 2017
Holecz Dávid kékben táncol a vőlegénnyel 2018

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük